Mocsári teknős (Emys orbicularis)
Európában ez a legészakibb, nagy területen elterjedt teknősfaj; a teknősök egyetlen, a Kárpát-medencében is honos faja. Dél- és Kelet-Európa nagy részén, Marokkóban, a Fekete-tenger anatóliai partvidéke mentén, a Kaszpi-tenger vidékén, keleten egészen az Aral-tóig előfordul. Kedveli a sekély, iszapos síkvidéki állóvizeket. Magyarországon elsősorban a síkvidékek iszapos álló- vagy lassan folydogáló vizeiben él. Kedveli a napsütötte, sűrűn benőtt erdei tavakat és a ligeterdőkkel szegélyezett holtágakat. Csak víz közelében él meg.
A mocsári teknős mintegy 15-20 cm-es páncélhosszúságú, állóvizekbe gyakori, ragadozó víziteknős. A páncél csontos lemezeit szarupajzsok borítják, amelyek alapszíne többnyire sötétbarna vagy zöldesfekete, rajta élénk vagy elmosódott, középről sugarasan szétterjedő citromsárga pettyezettség látható. Nem ritkák a teljesen sötét, egyszínű, de a sárgán domináló példányok sem. Hátpáncélja mérsékelten domború, a gerinc mentén többnyire 5 nagy, hatszögletű pajzs sorakozik. Ezeket kétoldalt újabb nagy pajzsok veszik körül, míg a szegélyt kisebb, keskenyebb pajzsok alkotják. A haspajzs a nőstényeknél lapos vagy enyhén domború, a hímeknél inkább homorú. Fejét, végtagjait és farkát védekezésül képes páncéljába behúzni, s ilyenkor szinte senki és semmi nem férhet hozzá. Nyakát a nyakrejtő teknősökre jellemzően S-alakban meghajlítva, a test, hossztengelye irányában húzza vissza, nem pedig féloldalra hajtva, mint a nyakfordító teknősök. A hímek farka testükhöz viszonyítva hosszabb, töve vaskosabb, mellső lábaikon a karmok erőteljesebbek, szemükbe a szivárványhártya élénk narancsvörös vagy barnáspiros színű. Velük szemben a nőstényeknek rövidebb a farkuk, domborúbb a haspáncéljuk, szivárványhártyájuk sárgás vagy fehéres színű.
Márciustól októberig-novemberig főleg a reggeli és az esti órákban aktív. Telelni az iszapba vagy a parti fövenybe ássa be magát – ha erre nincs mód, a jégpáncél alatt kerül nyugalmi állapotba. Az életfenntartáshoz szükséges oxigént szája és garatja nyálkahártyáján, illetve a végbélzacskók hajszálerein szívja fel. Az időjárástól függően március-áprilisban aktiválódik.
Májusban párzik; a nőstény június-július elején rakja le 4–5 centiméter hosszú, 7–8 centiméteres átmérőjű tojásait a homokos parton ásott, 8–10 centiméter mély gödörbe. A fiatalok szeptember elején, vagy (ha a nyár nem volt elég meleg) a következő tavasszal kelnek ki, és azonnal megindulnak a víz felé.
Szeret a vízből kiálló tuskókon, köveken pihenni. Nagyon jól úszik. Nyáron csak a tojásrakó nőstények távolodnak el a víztől, különben legfeljebb a partig, vagy valamilyen vízből kiemelkedő tárgyra merészkednek ki. Táplálékuk is vízi eredetű: különféle ízeltlábúak, kétéltűek, puhatestűek és férgek kifejlett és lárvaállapotú egyedeit, dögöket fogyaszt. A halak közül csak a beteg példányokat képes elfogni. A zsákmányt éles csőrkáváik segítségével darabolják fel.
Állományát csökkenti a vizes élőhelyek szennyezése és pusztulása is. A kifejlett példányokat páncéljuk védi, de a kicsinyeket és a tojásokat sokszor felfalják a ragadozók.